A sérült gyermek öröksége 2. rész
Kisgyermekként természetes, hogy önközpontúak vagyunk. Ez nem önzés, hanem fejlődésbeli sajátosság.
Ebben a korban elsősorban a saját szükségleteink, biztonságunk és túlélésünk foglalkoztat minket, és csak fokozatosan alakul ki bennünk az a képesség, hogy a másik ember egy különálló lény, saját érzésekkel, szükségletekkel és határokkal.
A gyermekkori érzelmi hiányaink kapcsán nem csak az számít, hogy mi történt velünk.
Hanem az is, hogy azt hogyan éltük meg, hogy milyen jelentést adtunk neki, milyen következtetéseket vontunk le belőle gyermekként.
A gyermekkorunkban levont következtetéseink nyomán sokféle túlélési stratégiát, különböző alkalmazkodási módokat alakítunk ki azért, hogy a lehető legtöbb szeretetet, biztonságot vagy elfogadást kapjuk meg.
És ezek a stratégiák tudattalanul felnőttkorunkban is együtt élnek velünk.
Hiányvezérelt működés
Ha gyermekként olyan következtetéseket vonunk le a az megéléseink hatására
- hogy nem kapom meg, amire szükségem van,
- hogy egyedül vagyok,
- hogy nem érzékelnek,
akkor egy hiányvezérelt, önközpontú működés jelenhet meg, és élhet tovább bennünk felnőttként. Ilyenkor a belső világunk annyira tele van kielégítetlen szükségletekkel, félelemmel és éhséggel, hogy kevés szabad kapacitásunk marad a másik emberre.
Mintha a figyelmünk állandóan arra lenne ráállva, hogy:
- Biztonságban vagyok?
- Szeretnek?
- Kapok eleget?
- Elhagynak?
- Fontos vagyok?
Amikor a felnőtt személyiségünk egy része még mindig ebben a túlélő üzemmódban működik, erős igényünk lesz a figyelemre. Követelőzők lehetünk, "nekem jár" érzésünk lehet, túlzott elvárásaink lehetnek másokkal szemben, vagy a másiktól való függés jellemezhet miket.
Önfeladó működés
Ha azonban gyermekként más jelentést adunk a velünk történteknek, például, hogy
- Anyát nem terhelhetem,
- Apát nem szabad felbosszantani,
- Csak akkor szeretnek, ha jó vagyok,
akkor kialakíthatunk egy önfeladó, túlalkalmazkodó működést - ez lesz a túlélési stratégiánk. Bizonyos értelemben ez a másik véglet is önközpontú, hiszen ilyenkor is folyamatosan a saját mély szükségleteinkre koncentrálunk, csak közvetetten.
- Ha mindenkinek megfelelek, akkor szeretni fognak.
- Ha mindenki jól van, akkor én is biztonságban leszek.
Kívülről önzetlennek tűnhetünk, de a mélyben ugyanúgy a saját sérült részeink szükségletei mozgatnak.
Jellemző lehet ránk a konfliktusok kerülése, a megfelelési kényszer, a túlzott empátia, a másokról való gondoskodás…
Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a személyiségünk éretlenebb állapotában - valamilyen formában - mindannyian önközpontúak vagyunk, mert a tudatunk nagy része a saját hiányaink, félelmeink és vágyaink köré szerveződik.
Az önismereti munka, a személyiségfejlődés egyik jele éppen az lesz, hogy fokozatosan kialakul bennünk egy olyan működés, hogy a saját szükségleteinket és mások szükségleteit egyszerre tudjuk érzékelni és figyelembe venni.