Amikor gyermekként érzelmileg súlyosan sérülünk, akkor a felnőtt személyiségünk bizonyos részei mintha ezen a korai fejlődési szinten maradnának. 

Ilyenkor a belső világunk jelentős részét továbbra is a saját kielégítetlen szükségleteink foglalják le. 

Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennünk szeretet vagy jó szándék, csak a bennünk élő "éhező gyermek" olyan sok figyelmet és energiát követel, hogy kevés belső kapacitásunk marad mások valódi észlelésére.

Az önismeretünk fejlesztése, a személyiségünk érése teszi lehetővé azt, hogy kialakuljon bennünk egy olyan belső stabilitás, amely mellett már nem kizárólag a saját hiányaink körül forog minden.

Ekkor válunk egyre inkább képessé arra, hogy:

• együtt érezzünk másokkal
• figyelembe vegyük az ő érzéseiket és szükségleteiket
• felelősséget vállaljunk
• adni is tudjunk, ne csak kapni
• úgy szeressünk, hogy közben nem akarjuk a másikat a saját hiányaink betöltésére használni.

Képes leszek törődni magammal anélkül, hogy kizárólag magam körül forogna minden, és képes leszek törődni másokkal anélkül, hogy közben elveszíteném önmagamat.

A valódi önzetlenség és a másokról való gondoskodás nem önmagunk megtagadásából születik. 

Hanem abból, hogy a saját alapvető érzelmi szükségleteinkkel már valamennyire tisztában vagyunk. 

Mert amíg a bennünk élő belső gyermek kétségbeesetten kiált segítségért, addig nagyon nehéz teljes figyelmünkkel jelen lenni mások számára.

A másokkal való valódi törődéshez és gondoskodáshoz szükség van bizonyos fokú személyiségbeli érettségre, ami lehetővé teszi, hogy már nem kizárólag a hiányaink köré szerveződik az egész életünk, és megjelenhet a valódi kölcsönös szeretet, a felelősségvállalás és gondoskodás.